VERSEK & MEGEMLÉKEZÉSEK
védenceinkről - Pálmai Eszter tagunktól
Pötyike emlékére
Öreg lettem. Felesleges, ócska lom,
Kölyökségem messze tűnő hegyorom.
Bundám kopott, hangom rekedt kutyaének,
Ilyen egy ezeréves is elmúlt szolgalélek.
Rozoga valómtól nem félt már ugyan senki,
S ily formában nem is tudtam jó házőrző lenni.
Hasznom oda, csak a baj van velem,
Éjjelente jéghideg beton a fekhelyem.
Már fájt a fekvés, fájt az állás,
És fájt az örökös rámugrálás:
Új kiskutya érkezett a házhoz,
Nem volt már erőm az ő táncához.
Lábaim alám rogyva-remegve adták fel a harcot,
S többé már nem rám néztek a mosolygó gazda arcok.
Teher lettem, nyugalmazott senki ebje,
Csak vártam, hogy testemet végre a föld elfedje.
Megváltásom azonban máshonnan érkezett,
Óvatosan emeltek fel engem óvó, féltő kezek.
Jéghűvös beton helyett rám puha párna várt,
S gyógyszer szüntette meg mindazt, mi régóta fájt.
Bár még mindig bántott engem a magány,
Valaki ott fenn meghallhatta egyik éji imám.
Mert egy kutya boldog lehet a "semmivel",
De csak ha azt a semmit is megoszthatja valakivel.
Újabb út jött, majd újabb hangok.
Kedves arcon nyomot hagyó életharcok.
Fájó szív egy idős testben.
Bölcs szemeiben végre társra leltem.
Együtt ettünk, együtt léptünk,
Egymásnak némán meséltünk.
Elvesztett társa helyett most már én hallgattam őt,
S áldottam őérte naphosszat a Teremtőt.
Mert ki öreg kutyát fogad be, annak lelke kincs.
Ennél nemesebb tett e világon biztos nincs.
Egy megfáradt szív ugyanis, ki már az alkonyban él,
Tudod, a haláltól is jobban csak a magánytól fél.
S itt tartunk most. Az időm lejár lassan,
Utolsó erőmmel pedig neked megköszönöm halkan,
Hogy nem hagytál magamra, hogy esélyt adtál nekem,
Hogy utolsó évem méltóságban teljen.
Köszönöm neked a sok-sok boldog napot,
Hogy mindig meghagytad nekem a legjobb falatot.
Köszönöm neked a sok szép, békés estét,
S hogy együtt nézted velem az utolsó naplementét.
Ne sírj értem kérlek, ne hullajts könnyeket,
Többet kaptam tőled, mint amit remélni lehet.
Arra gondolj majd, ha ültetsz reám virágot,
Hogy Te nekem adtad végül az Egész Világot.
El kellett válnunk
Egy öreg kutyus segélykérése
Egyedül vagyok. Fázom. Most nem élek. Csak létezem.
De ha meghallgatsz, elmesélem szomorú történetem.
Tegnapig még volt otthonom. A gazdimmal kettesben
Éldegéltünk szerényen, de nagy-nagy szeretetben.
Azonban jött a baj, és otthonunk már nincsen,
Pedig nekem a gazdim volt az egyetlen kincsem.
"Eljövök érted, ha sikerült talpra állni!"
- Ígérte végül, mikor el kellett válni.
Tudod, én várnék rá száz vagy ezer évet,
De sajnos, ennél sokkal rövidebb egy kiskutyaélet.
Most nappal is csak az éjjelt várom,
Hogy holdszárnyon repítsen régi szobánkba az álom.
Ott sose fáztam, és nem voltam magányos sem.
Félelem nem gyötörte öregecske lelkem.
Most is csak ennyi kívánságom lenne:
Bárcsak egy angyal magához venne.
Lehetek veled? Csak amíg várnom kell.
Lenne számomra otthonodban egy cseppnyi hely?
A Bundás Barát minden egyebet biztosít nekem:
Oltás, orvos, fekhely, tálka és élelem.
Segíts rajtam, ha tudsz.
Vagy ha teheted.
Vagy ha szívedben él még önzetlen szeretet.
A csavargók álma
Évekig csavargott, Néró, a kutyus,
Az Utcákat járta, mert magányos volt s bús.
A fák között rejtve, sötétben bujkálva,
Kereste a szívet, ami végre otthonnal várja.
Sok veszélyt is látott, mert a világ kemény,
Csak egy nem tűnt fel soha: a hitet adó remény.
Nem vágyott ő másra, csak egy barátra,
Aki szívének vágyát végre valóra váltja.
Meglátták a sok posztot róla a Bundás Barát lányok,
Megkeresték, összeszedték a tömzsi lábú vándort.
Biztonságba helyezték, pocakja teli lett,
Jókedvén a pátyolgatás sokat segített.
De a rácsok mögötti még nem az igazi élet,
Nérócskának nem jelentheti ez a boldog véget.
Mert bár itt szeretik, és kirándul is néha,
Mindig a kennelben ér véget a boldog séta…
Magányos éjszakáin Néró, kémleli az eget,
Buksiját mancsára hajtva nézi a fényeket.
Mert ha egyszer végre hullócsillagot látna,
Talán neki is teljesülhetne minden kutya álma.
Lenne saját gazdija, s hozzá tartozna,
Végre nem egy hideg kennel lenne az otthona.
Hosszú sétákra mehetne, de már nem lenne egyedül,
Kettesben minden óra oly gyorsan elrepül.
Boldogan kísérné őket a madarak víg dala.
S a lemenő nap fényeiben érkeznének haza.
Egymásra mosolyogva lépnének a házba,
S a sütő előtt csücsülnének a vacsorára várva.
Elpilledve, teli hassal pihennének az ágyon,
Míg összebújva fedné őket jóságos álom.
De most hűvös van, és hajnalban a dérre ébred.
Ez a valós élet.
S Néró így vár téged.
Szivárványhídon innen és túl
Hívtak, és nekünk mennünk kellett.
Egy emberélet ma semmivé lett.
Idős úr volt - mondták róla,
s mi figyeltünk a hallott szóra.
Ki volt? Mi volt? Közünk semmi,
csak a kutyát, cicát kell elvinni.
A kis csahos nincs rossz bőrben,
őt fogták be első körben.
Volt egy cica is - mondták halkan,
Ott lapul most lent, a gazban.
Lent, a gazban, téglák alatt
bajszos lélek a földhöz tapad.
Kőpakolás, gyors kéz-csapda,
boxban ül már az a macska...
Macska volt? Csak egy árnyék.
Ránézve csak sírdogálnék.
Nincs két kiló, szeme könnyes,
életuntan összegörnyedt.
Holt gazdáját siratja tán?
Lélek menne lélek után?
Adjunk esélyt, megérdemli,
ki kétlábúját úgy szereti,
hogy mancsa fogta végig kezét,
míg hallotta a szív ütemét.
Törött testben törött lélek,
foga, mi volt, semmivé lett.
odalett fél szemvilága,
s fakó nagyon bundácskája.
Vérnyomása magas nagyon,
mi lesz veled, kis angyalom?
Túl vagy már sok macskaéven,
kinek kellesz ilyen vénen?
S most itt vagy, velem maradsz.
Megélünk majd ezer tavaszt.
Olyan vagy most, ahogy nézlek,
mint a legszebb költemények.
Gyönyörű-vén, bölcs szemedben
minden rosszat eltemettem.
Olyan hamar összenőttük,
sose volt tán "mielőttünk".
Ezeréves, drága cicám,
bármi jön is el ezután,
én azt Neked megígérem,
vigyázni fog rád a szívem.
S ha eljő majd az a perc,
szivárványon hogyha átkelsz,
ahogyan ezelőtt Te is tetted,
én is ott leszek majd temelletted.
Gazdátlan állatok imája
Felkel a nap, majd lemegy hamar. Csak várunk.
Éjjelente a csillagok alatt hűvös beton az ágyunk.
Már tele a pocak, de még zárva a kennel,
Átutazóban jár csak felénk a legtöbb ember.
Szombatonként séta, simogatás, móka,
Bárcsak minden nap jutna idő ennyi jóra.
Persze, tudjuk mi, tudjuk, hogy időbe telik,
Amíg valamelyikünkre a Te választásod esik.
Legtöbbünk már nem fiatal és nem is "diplomás",
Lehet, hogy összeszokni velünk kicsit problémás.
Van, akit vertek, van, aki mindig éhezett,
És olyan is akad, aki csak láncon élhetett.
Ne hidd hát, kérlek, hogy szándékos lelkemben a félsz,
Belőled sem múlna gyorsan, ha ugyanígy élsz.
Hidd el, ha egyszer megismered bennem a jót,
Megmutatok neked minden szeretni-valót.
Tiéd lesz az összes évem, minden hűségem,
Barátod leszek szegénységben és bőségben.
Nem fogom nézni, hogy kócos vagy-e reggel,
Tekintetemet rád emelem átható szeretettel.
Hozzád bújok, ha félsz vagy fázol éjjel,
Megküzdök érted az összes álombéli rémmel.
Mosolyt csalok arcodra minden áldott napon,
Bárhová mész, követni foglak vakon.
Adj egy esélyt, kérlek, csak egyetlenegyet!
Válassz magad mellé mentett cicát vagy ebet.
Mi ismerjük a hiányt, a rosszat, a nincset,
Sohasem lesz szívünknél nagyobb Kincsed.
Manóvári Mogyoró kalandjai
Reggel mikor szól az óra, S felkelnek az emberek,
Elindul a napi móka, Rettegnek az egerek.
Fel és alá futkározok, Amíg a reggelit várom,
Idi a konyhában sürög-forog, Sok finom falat lesz a tálon.
Pocakom teletömöm, Mert enni bizony imádok,
Szépen lassan gömbölyödöm, Dolgozok csinos formámon.
Megkeregetem a porszívót, Fél tőlem, fut messzire,
Kap pofont, de milliót, Nem lophat el semmit se.
Én vagyok a szoba ura, Mogyoró, a kis pöttöm,
Szívem igazi kis csuda, Várja Gazdim örökkön.
Katica emlékére
... és akkor Katica egy hatalmasat sóhajtott, majd amikor kinyitotta csillogó, melegbarna szemecskéit, egy igazi álomvilágban találta magát. Körülölelte a meleg és a fény. Bár Katica még sohasem járt itt azelőtt, úgy érezte, hogy most igazán otthon van. Nem volt számára ismerős a hely, de valahogy mégis jó volt itt lennie...
- Szervusz Katica! - dörmögte egy erős, mély, mégis nagyon kedves hang.
- Szervusz - válaszolt halkan.
- Hát megérkeztél. Tudod, amilyen sok jót hallottunk rólad, már nagyon-nagyon vártuk, hogy köztünk legyél.
- Ó, igazán?
- Igazán. Most pedig drága kicsi a Katica, mielőtt tovább engedünk, hogy felhőtlenül szaladgálhass a többiekkel itt fenn az égi mezőkön, mesélj nekünk egy kicsit az életedről.
Katicának felcsillant a szeme hiszen mindene volt a mozgás... De persze jó kutyus módjára teljesítette a barátságos, kedves kétlábú kívánságát.
Letelepedett a hatalmas, ódon, szépen faragott szék mellé és lassan, de teljes átéléssel mesélni kezdett.
Meséjében szó volt első 8 évéről, amit még gazdánál tölthetett. Elmesélte, hogy sokszor tyúkok telepedtek mellé, vagy ugrándoztak rajta, és ő mindegyikkel nagyon jó barátságot ápolt.
Elmesélte ugyanakkor azt is, hogy egy szomorú napon arra ébredt, hogy egyedül maradt az udvarban. Hiába várta vissza a gazdájának vélt kétlábúakat, ők már bizony sohasem tértek vissza hozzá.
Aztán visszaemlékezett arra is, hogy egy nap megállt mellette egy autó, amiből két lány szállt ki. Láthatóan nem akartak neki rosszat, így ő, mintha csak ez olyan természetes lenne, azonnal beszállt a nyitott autóba.
Az ezt követő időszak nagyon boldogan indult.
Rengeteg csodálatos embert ismert meg, akik kivétel nélkül rajongtak érte. Sándor és Timi fedelet adtak a feje fölé, és mindennap gondoskodtak arról, hogy a pocakja sohase legyen üres.
Megismerte Dórit, akivel sokszor órákon át járták kettesben az erdőt a lehető legnagyobb összhangban. Találkozott Norinával, aki úgy szerette, csak miatta járt sétáltatni. Összebarátkozott Lalával, Stephiékkel és Margóékkal, akik gyönyörű fotókat készítettek róla. És az utolsó időszakban ott volt még Zsani, Viki, Sári, Brigi, Samu, Máté és Szandi is akitől minden szombaton kapott egy pár finom falatot, és akik minden alkalommal megszeretgették őt, amikor csak találkoztak vele.
És Katica csak sorolta, sorolta az elmúlt másfél évben megismert összes csodálatos embert, akik segíteni szerettek volna rajta... Anikót, aki az első perctől fogva mindig azonnal ott termett, ha bármire szüksége volt, a rengeteg adományozót, akik segítettek abban, hogy jobban lehessen, és azokat az állatorvosokat és asszisztenseket, akik az utolsó pillanatig küzdöttek érte.
- Jól van Katica - szakította hirtelen félbe a kedves hang. - Sajnos nincs időnk arra, hogy most mindenkit megemlíts, hiszen lassan tovább kell menj. De egyet mondj még meg nekem. Van valami, amit megbántál az életedben?
Katica elkomolyodott és igen nagy gondolkodásba kezdett.
- Szerintem biztosan nagyon sok dolgot nem csináltam jól - elmélkedett Katica. Hiszen soha nem lett igazi gazdim, tudod, olyan, aki mindvégig mellettem lett volna. Biztosan nem voltam jó kutya.
- Ugyan, Katica, ne beszélj butaságokat! Szeretném, ha tudnád, hogy te egy fantasztikus kutyus vagy. Az, hogy nem volt egyetlen egy saját gazdád, nem jelenti azt, hogy egyedül voltál. Azok, akik szerettek, mindnyájan egy kicsit sajátjuknak éreztek, és biztos vagyok benne, hogy hatalmas űrt hagytál most magad után a szívükben...
Katica szeme felcsillant, és úgy érezte, hogy a szíve most egy kicsit könnyebb lett. Mosolygott.
Észre se vette talán, de lábacskái megindultak, és jellegzetes járásával boldog, ugrándozó sétába kezdett, s fülig érő vigyorral indult neki, hogy felfedezze az égi erdőket és mezőket, ahol most már szabadon, fájdalmak nélkül szaladgálhat tovább, míg világ a világ...
Tudjátok, talán ennél nincs is nehezebb... Mikor megígéred egy mentett kutyusnak, hogy onnantól kezdve jobb élete lesz, és találsz neki valakit, aki csak az ő gazdija lesz. Aki úgy fogja szeretni őt, mint soha senki. Aki mellett egy meleg otthonban, pihe-puha ágyban alhat és aki mindig neki adja majd a legfinomabb falatokat...
Majd hétről hétre látod, hogy ez a kutyus csak vár és vár, miközben teljesen beleroppan a fájdalomba, amit a kennel fogsága okoz neki.
Bízom benne, hogy azért egy kicsit boldogabbá tudtuk neki tenni az utolsó másfél évét, és hogy érezte, hogy szeretve van. Remélem azt is érezte, hogy a legutolsó percében is ott voltunk vele, és egészen szíve utolsó dobbanásáig simogattuk kedves, barátságos buksiját.
Kérlek, Katica, ne haragudj ránk, hogy nem tudtuk valóra váltani az ígéretünket!
Remélem, most már szabad vagy, és azért szeretettel gondolsz majd vissza ránk. 😞
Már most hiányzol... 🖤
Marcipán cica emlékére
4 apró, rózsaszín mancs érinti a hűvös földet bizonytalanul. Ismeretlen a hely, ismeretlenek a szagok, Marcipán fél, mozdulni se mer. Lassan, egészen óvatosan, ahogy életében mindig is tette, orrocskájával a levegőbe szimatol, hogy megbizonyosodjon arról, nem fenyegeti-e veszély.
- Mostmár minden rendben lesz. Megígérem. - hallja távolról. - Ha meglátod a szivárványt, indulj el rajta, s meglásd, ott már nem fog fájni semmi. Szeretlek, Marcipán!
A hang elhalkul, már csak a szívdobogás hallatszik. Azé a lányé, aki addig átkarolta őt, majd az ölébe vette, amikor Marcipán olyan nagyon álmos lett.
Marcipánnak amúgy sem volt sok ereje már - "Csoda, hogy még él..." - mondogatták körülötte. Valami a veséjével volt, úgy hallotta reggel, de az erős fájdalomcsillapítók miatt már egyébként is csak szűrve jutott el hozzá a külvilág zaja.
Aztán egyszer csak jött az ismerősen simogató kéz, ami átölelte, és mesélt neki sok szép dologról, mindig tele pocakról, meleg szobáról, végtelen simogatásról, és arról, hogy egyszer még találkozni fognak. Fejük összeért, a lány simogatta őt, Marcipán pedig hozzabújt.
Utána jött az álom, és érezte, hogy bundácskájára könnycseppek hullanak. Lassan múlt a fájdalom, kisütött a nap, és egyszer csak színpompás híd emelkedett tappancsai elé.
Egy híd, ami könnyekből és álmokól épült.
Marcipánnak nem volt túl sok jó tapasztalata rövidke életében az emberekkel, de most szíve mélyén mégis úgy érezte, minden ígéret valósággá válhat.
"Nem lesz korgó pocak. Nem lesz didergés." - ismételgette magában a szavakat, s valahogy meleg érzés töltötte meg a szívét, amikor erre gondolt.
Lassacskán azt is érezni kezdte, hogy ereje visszatér, és hallotta azt is, ahogy egy belső hang azt súgta neki: ideje indulni...
"Talán most lesz otthonom." - suttogta maga elé, miközben puha bársonymancsaival bátortalanul átlépdelt a szivárványhídon, háta mögött hagyva 2 évnél sem hosszabb viszontagságos életét...
Isten veled, drága kicsi Marcipán! 💔
Egyszer még találkozunk!